- Régen jártál Miskolcon...
- Valóban, legutóbbi ittlétem óta eltelt már tíz év. De jó emlékekkel térek vissza ide, az egyetemre, és örömmel láttam, hogy az egyetemi élet ugyanolyan zsongó, és a fiatalság nem vesztette el a humorérzékét. Nagy örömmel konstatáltam azt is, hogy azok az emberek, akik az én fiatalságomban ott voltak az előadásaimon, ma is rendszeresen megjelennek. Bár bevallom, én a kisebb klubok előadásaiban érzem igazán otthon magam.

- Ha már klubok és fiatalság: hogy tetszik neked, amit fiatal, humorszínpados kollégáid képviselnek?
- Ez egy elég arctalan műfaj, nagyon nehéz egyéni színt belevinni. Én is stand up-olok már lassan húsz éve, bár csak mostanában használják rá idehaza is ezt a nevet, de magát a formát teljesen magaménak érzem. Nehéz műfaj, hiszen szinte mindannyian ugyanazt csinálják, és majd a közönség fogja eldönteni, hogy "az ipari termelésből" ki marad meg a pályán. Mert azt tudomásul kell vennie mindenkinek, aki ezt a pályát választotta, hogy mi vagyunk a közönségért, és nem fordítva. A közönség pedig körülményektől függetlenül, mindenhol a szeretgetést igényli. A fiatalok másik kötelessége, hogy továbbvigyék azt a csodálatos örökséget, amit a magyar humor reprezentál.

- És a közönség új generációja? Mennyire vevők a humorodra?
- A fiatalok mindig maximálisan vevők a humorra, hiszen maguk is gyártják, elég csak körülnézni akármelyik portálon, szinte mind tele van humorosabbnál humorosabb videókkal. Én magam is rengeteget nevetek egyen-egyen, amit valamilyen amatőr, fiatal baráti kör tett közzé. A fellépéseimen is rengeteg fiatalt látok, van, akit idősebbek hoznak magukkal, van, aki saját magától jön el, de már mindenképp hallottak rólam. És örömmel tapasztalom, hogy igenis vevők a jó humorra. Ez talán a legnagyobb elismerése egy humorista huszonhat éves munkájának.

- Huszonhat év bizony nem kevés idő. Honnan merítesz mindig újabb és újabb gegeket, poénokat?
- Kell egy alapszituáció, amit érdemes megírni. Olyan, amit megtapasztalok, olvasok, vagy hallok a nagyvilágban mindenfelé járva. Nagyon jó táptalajnak bizonyult például Erdély, egy ottani turné során rengeteg olyan történettel ismerkedtem meg, amellyel egy előadást meg lehetett tölteni. De soha nem azokat parodizálom, akivel mindez megtörtént, hanem mindig a körülményeket.

- Egy humorista barátom azt mesélte, hogy annyira bele­épül a humor az ember életébe, hogy már keresi azokat a helyzeteket, amikből egy jó poént ki lehet hozni. Valóban így van ez?
- Természetesen van ilyen, bár provokálni nem szoktuk. Sokan kérdezik tőlem, hogy vicces vagyok-e a magánéletben is, és erre bátran mondhatom, hogy igen, de azért nem szoktam az emberek idegeire menni. Vannak viszont olyan szituációk, amikor akaratlanul is feldobnak embe­rek labdákat, és ezt egy humoristának illik lecsapni. Van egy kedvenc történetem. Nemrég álltam sorban a hentesnél, és annyira elgondolkodtam, hogy mikor rám került a sor, véletlenül fél kiló marhaszárnyat kértem. De a hentes ott volt humorfronton, és csípőből visszakérdezett, hogy süteménybe lesz-e? Úgy veszem észre, hogy az emberekben megvan a humor iránti fogékonyság, de sajnos megvan a depresszió is, amivel nekünk, nevettetőknek fel kell vennünk a harcot.

- Az ország nagy része téged a Maksa Híradóból ismer, szinte műfajt teremtettél ezzel. Hogyan született ez a produkció?
- Egészen a nyolcvanas évekig kell visszatekintenünk, amikor én még egy zenekar dobosaként dolgoztam, és az egyik társam szerzett kölcsönbe egy videokamerát, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Én hülyéskedtem, ő felvette. Több műsort is parodizáltam, többek között a híradót is. Amikor a kilencvenes években négy társammal megnyertük a Humorfesztivált, felhívott a Szeszélyes évszakok szerkesztője, Szilágyi András, hogy szeretné frissíteni a magazint. Én ezt a kazettát adtam oda neki, amibe ő beleszeretett, és egy kis átdolgozás után adásba is került. A Magyar Televízió képernyőjén, 1994 januárjában debütált. Azt hiszem, azzal az adással vonultunk be a történelembe.

- Később viszont kikerült a híradó a műsorból...
- Az új szerkesztők sajnos nem láttak fantáziát a magazinomban, azt mondták, nem vagyok elég trendi, és nem szólítok meg olyan közönséget, amire a csatornának szüksége volna. De remélem, még összeállhat a Maksa Híradó stábja.

- Jelzem, azóta az egész műsor megszűnt.
- Nagyon sajnálom, hogy a fiatalok a bulvár verzióját ismerhették meg a Szeszélyes évszakoknak. Úgy érzem, hogy a fiatalok többsége vevő lett volna a még eredeti verzióra, talán jobban is, mint az újra. Én egy nagyon értelmes korosztályt látok most felnőni, örülnék neki, ha az igényes humort is megismernék. De sajnos nem üzlet megcélozni az értelmiséget, mert nem küld sms-t.
Fotó: Csontos Viktor.