Ambivalens érzéseket kelt ez az álom bennem. Van, hogy rágondolva fény szökik szívembe, megmagyarázhatatlan mosoly ül ki az arcomra és élvezem álmom emlékeit. Van, hogy szomorúsággal, vággyal telve gondolok rá, aludnék örökre. Ilyenkor érzem magam körül a sötétet.
Érzem a hátamnak feszülő falakat.
Érzem, hogy megint a sarokban ülök a földön, és...
Nincs eleje és nincs vége.
Jön a semmiből.
Szélkapocs köti össze a két főszereplőt, akik viccesek, kedvesek, mélyek, rajzból vannak, és mindkettejük szembogara hibás. Ha egymás mellé állnak és mosolyognak, nagy szemük összeolvad, és teljes lesz.
Aranyos, kedves, gondterhelt, érző, rajzolt álomszereplőim akár boldogok is lehetnének együtt.
De nem azok.
Más térben, időben élnek.
Néha kilyukad az univerzum nagy vetítővászna, s ha benézek mögé, látom, hogy ők ketten ott mosolyognak egymásra. De ez csak időleges. A nagy vászon nem lehet hibás, a lyuk szélei összeforrnak, hogy az életvetítés folytatódhasson.
Ilyenkor eltűnnek, de nem az én szemem elől.
Egymást veszítik el.
Tudom.
Látom.
Csak én látom, hogy ilyenkor a rajzlány és a rajzfiú próbál lélegezni, és vár, hogy a szél mikor szakítja szét a vásznat. Még egyszer. Nekik.
Akkor eljutnak oda, ahol hintában ülnek, kocsiban, a réten egy padon, felhőt néznek, egymás szemét, de nem tehetnek mást, várnak.
Várják az új szellőt.
Dúdolnak.
Robaj, hangzavar, félelem, remeg a föld, könny szökik szemükbe, és felébredek. Csörög a telefonom. Hív a valóság. Hív a mókuskerék. Hív egy másik világ, pedig úgy álmodnék még, hogy megtudjam, mi lesz velük. A hibás szembogarú rajzfiúval és rajzlánnyal.

Illusztráció: Szakács Judit.