Látom a szemedben, hogy nem érted. Már régóta nem érted, miért nem döntöm el végre, hogy mit akarok. Én sem értem. Máskor határozott terveim és céljaim vannak, amikért addig küzdök, míg el nem érem őket. Nem arról van szó, hogy érted nem akarnék küzdeni. Tudom, hogy én rontottam el. Rosszkor mondtam igent és rosszkor mondtam nemet. Rossz volt az időzítés. Hiába próbáltam magammal elhitetni, hogy a körülmények nem számítanak. Egy tündérmesébe illő álomba ringattam magam, de az ébredés fenyegető közelsége mindig ott motoszkált bennem.
Még most is csak állsz, és csodálkozó szép szemeiddel hitetlenkedve nézel rám, a szád szegletén egy keserű, gyűrött mosolyt fojtasz el. És akkor hirtelen eszembe jut az a régi pillantás és mosoly, amivel csak engem ajándékoztál meg. Lehunyom a szemem,  és gondolatban újraélem az együtt töltött perceket. Észre sem veszem, hogy könnycseppek gördülnek végig arcomon.

Szomorúan pillantok fel, tekintetem találkozik a tiéddel. Egy pillanatig némán állok, de te sem szólsz semmit, csak magadhoz húzol és szorosan átölelsz. Néhány másodpercig elhiszem, hogy ez örökké így marad.
Még egyszer, utoljára beszívom finom illatod, majd lassan, félve a szemedbe nézek. És tudom, hogy már mindennek vége...