- No, akkor most húzd összébb magad, fiam, mert efféle lépés nemigen járja a faluban!
Az öreg homloka árnyékot vetett komoly, mégis mosolyban ülő szemeire. Mellénye alól kilógott az ing, ujja feltűrve, szára hanyagul be-betűrve a nadrágba. A fejbúbja ősz volt - már ahol kopaszra nem fútta a szél -, és néhány napja szakállat eresztett.
- Ó, csak hiszi, édesapám, hogy olyan az, de én kivédem... evvel, így! Vála­szol-e, ha ugyan bírja még?
A fiatalabb alig múlhatott húsz esztendős, s bár elegánsabb nem volt, mint az apja, a vállában ott tetszett ifjú kora minden ereje. Aki hallotta, tudta, hogy maga nem ízleli úgy a szavakat, mint az öreg, s ha mégis, hát játékból teszi.
- Hó, te aztán kiismerted a te öregapádat! De ha csak meg nem nevetem előre, hogy most mit hova... ha arra megteszed a visszát, hát csakugyan emberem­re akadtam!
- Szép! - kiáltott a fiatalabb. - Szép! Talán nem is láttam szebbet! - kacagott, és kedve támadt belecsapni az öreg tenyerébe, ahogy barátaival szokta. Nem lehet. - Olvasott talán valamit, édesapám, az éjjel, hogy mára így megismerte ezt a játékot?
- Hacsak meg nem okultam olvasni tegnap óta, aligha van úgy.
Nevettek mind a ketten, aztán egy időre elhallgattak.
(...)
- Elkezdtetek félretenni, igaz-e?
- El hát, de minden télen nehéz, most meg a Bandika is, vasból van a gyerek, és pont abban a korban, hogy ahány helyről tömi bele az ember a falatot, csak nem elég, csak kéri még, ami a magunk tányérján akad, azt is. Jaj, de ha nem rosszul emlékszem, enyém a következő lépés.
- Ó, jaj, hadd nézzek csak körbe! Tied, bizony, hogy az! Mert én léptem azt a furfangosat.
- Hát, ha furfang, akkor erre bizony vigyázzon, édesapám, mert felszökik az a bor, hogy ki ne csurogjon a száján az ámulástól!
- No, no, no! Ha szépet is rakol, fiam, nem kell ez a disznólkodás. - Zavarában köhintett. - Disznó volt a Szabó Ernő is, de csak amíg az asszony rá nem sózta a magáét!
- Mi baja lett?
- Mi? Hát itt van a faluban, oszt egyedül éli a házat. Az asszony, az Ilus meg magával cipelte a négy gyereket, pedig milyen gyönyörűek voltak, egymás után, ahogy mutatom, mint az orgonasíp! Sírt a Szabó, de hát tudott mit tenni?
- Hogyan él?
- Szegény. Hát!
- Nagyon szegény?
Az öreg nem válaszolt azonnal. Ez a téma régi vita kettejük közt. Úgy mondta, megrágva, ahogy rendre, mikor érezni kellett a hangjában, hogy komolyan beszél, és többé nem kívánja asztalra tenni a kérdést.
- Fiam, hát tudod te is, hogy nincsen olyan, hogy kicsit szegény, nagyon szegény! Vagyunk mink, szegények, annyi van! Összetartunk, éldegélünk - felvette a demizsont -, iddogálunk - kortyolt, majd fia felé nyújtotta üvegre ívelt széles, borcseppes öklét -, kínáljuk, ami van... ha valami nagyon nincs, hát kérünk! Megvagyunk itt magunknak, de hogy egyik szegényebb volna a másiknál... hát senkinek nincs semmije, abból meg minek volna több? - Visszavette a bort. - Hanem, ez bizony egy sakk, édes fiam!
- Nem matt?
- Hogy mondjam? Ha soká’ halogatod azt a lépést, bizony magától matt lesz!
- Akkor egyet hárítok, így, ni!
(...)
Az öreg végignézett rajta, látta, hogy megértette, amit hallott, és azt mondta:
- De amíg a Bandikának van kedve az apja elől elenni a falatot, addig ti csak legyetek nyugton, addig semmi bajotok nem lehet. Magunk is élünk még, el is élünk egy darabig, ti meg szeretitek egymást, úgy gondolom, hát a Bandika meg ír, olvas, minden úgy van, ahogyan lehet. Ha csak egy panasz nem éri a házat, édes fiam, az hozzá, hogy ez itt nem sakk, de matt, hát adod-e a királyod?
Az öreg kiállt a sor végére, és ráfogott az utolsó cső kukoricára, közben farkasszemet nézett a fiával, aki az apjáról aztán a maga négy szárára nézett, és elkiáltotta magát:
- Adom, édesapám! Magáé a parti!
Azzal elindultak egymással szemben, és vederbe törve a fiú sorában hátramaradt csöveket, félúton találkoztak; megpöckölték kalapjuk helyét, egymásra emelték a demizsont, és kiitták a bort.
- Mit gondol, édesapám, fogunk mi még más táblán is sakkozni? Barnán, feketén, bábukkal?
- Talán jó volna. De kinek van arra ideje? Meg aztán - és nagy hahotázásba kezdett - ha, ismered-e te annak a tudományát, fiam?
Erre már a fiú is nevetve válaszolt, és megfeledkezve magáról, átvette az öreg beszédét:
- Jó dolgunkban csak kitanulnánk mink azt is! No, itt hagyjuk a vedreket, oszt alkony előtt, ha meghozza a szekeret a Bundás, visszajövök értük.
Felkapták tarisznyájukat, a demizsont; ölelkezve indultak haza az ösvényen.
Bujáki Márton
ME-BTK, filozófia szak, 5. évfolyam.