Frei Tamás Dossziéját hóna alá vágva, a legújabb outdoor divat szerint öltözve messzi tájakra kalauzolja a gyanútlan nézőt. Ausztráliában, Észak- vagy Dél-Amerikában, vagy ki tudja, hol vagyunk, csodáljuk honfitársainkat, akiknek sikerült. Dúsgazdagok lettek anélkül, hogy a magyar adórendszer kiskapuin bujkáltak volna, fiktív számlákkal és holmi milliós végkielégítésekkel bajlódtak volna. És rögtön látjuk a nyomort, nehogy elfelejtsük, hogy ez a való világ. Éhező, rabszolgasorsú emberek, dolgozók, akik kegyetlen munkát kénytelenek végezni potom pénzért. Ez a baj, kedves „Szabad” úr, ön már megint nyomja bele a néző orrát a vízzel kevert porba (vagy még rosszabba), mutogat az amúgy is szélesülő társadalmi szakadékra, amely fölött egyre inkább lehetetlennek tűnik az átjárás. Műsora nem inspirál, hanem elszomorít, nem igazságokat fogalmaz meg, hanem kuriózumok után liheg. Mert hiába építette föl birodalmát néhány semmiből jött magyar, a másik oldalon álló tömegeknek ez eleve nem sikerülhet. Vujity Tvrtko most is ott tűnik föl fekete baseballsapkájában, ahol lőnek és/vagy halnak. Dicsérném törekvését, hogy emberi, pozitív pillanatokat is csempész a filmjeibe, de a mérleg nyelve itt is a szörnyűségek felé billen. Jakupcsek Gabriella, akiről nem mindig lehet eldönteni, hogy szimpatikus vagy inkább ellenszenves, a Világ árváival jelentkezik. Jóravaló magyar családokat mutat be, akik örökbe fogadnak néhány sanyarú sorsú afrikai gyerkőcöt. Nemcsak több ezer kilométerre hazánktól tombol a nyomor, én saját szememmel láttam hasonló helyzeteket Szászvároson, Déván, Petrozsényben, Moldvában; vagyis Romániában. Nem hinném, hogy az értelmiségiként nyomuló Jakupcsek ezt nem tudja. Inkább az a baj, hogy a felsorolt helyek múltjában (és jelenében) ott kísért Trianon. Ezzel szembenézni, na ide kell igazi bátorság, nem fekete gyerekek locsolásához. Akkor majd az oknyomozó riporterek újra a Maros-parti szegénytelepekről fognak tudósítani. Volt már rá példa...